Az év eleje furcsa időszak.
Nem azért, mert hirtelen mások lennénk január elsején, hanem mert ilyenkor valami mégis megengedetté válik: egy rövid megállás, egy mélyebb levegő, egy pillanat, amikor nem az a legfontosabb kérdés, hogy mit kellene még elintézni, hanem az, hogy hol is vagyok most valójában, és hogy az irány, amerre eddig mentem, tényleg az-e, amerre menni szeretnék.
Nem fogadalmakról van szó. Azok rendszerint túl hangosak, túl gyorsak, és több bennük az elvárás, mint a figyelem. Sokkal inkább egy halkabb döntésről, amely nem követel azonnali változást, csak annyit, hogy komolyabban vegyem magam, a testemet, a környezetemet, és mindazt, amit nap mint nap természetesnek veszek.
Mert az igazság az, hogy a test nem egyik napról a másikra fárad el, nem egyik pillanatról a másikra billen ki, és nem egyik rossz döntéstől lesz bajban. Hanem apró, következetlen figyelmetlenségektől. Vagy épp attól, hogy túl sokáig halogatjuk a figyelmet.
Ezért 2026-ban az egyik legfontosabb döntés az lehet, hogy magamra figyelek – nem pánikszerűen, hanem következetesen. Nem azért, mert baj van, hanem pontosan azért, hogy később se legyen. Mert szeretnék majd jóval később is figyelni. Szeretnék jelen lenni. Mozogni. Érezni. Gondolkodni.
Ehhez pedig tudnom kell, hol tartok most. Nem érzésekből, nem „ma jól vagyok” vagy „most nincs panaszom” alapon, hanem megértve, mérve, összefüggéseiben látva azt, ahogyan a testem működik, reagál, alkalmazkodik. Mert csak innen lehet értelmesen elindulni bárhová.
Az étel ebben nem ellenség és nem jutalom. Információ. Kapcsolat. Visszajelzés. Ezért megnézem, mit eszem. Akkor is, ha az összetevők olyan apró betűkkel vannak írva, mintha valaki szándékosan szeretné elvenni a kedvemet az olvasástól. Nem tökéletes döntéseket hozok, hanem érthetőeket. Fenntarthatóakat. Olyanokat, amelyeket nem kell egy hónap múlva feladni.
A mozgás sem valamiféle elszámolás önmagammal. Nem ledolgozás, nem büntetés. Mozgáskultúra. Egy nyelv, amelyen a testem kommunikál velem, és amelyet újra és újra tanulni kell, mert az élet, az életkor, a terhelés mind változik. Megtanulni, mikor van itt az ideje az erőnek, és mikor a pihenésnek. Mikor kell lassítani. És mikor lehet haladni.
De a teljesség nem áll meg a saját határaimnál. Amit veszek, amit használok, amit kidobok vagy újrahasznosítok, mind lenyomata annak, hogy mennyire vagyok jelen a világban. Ezért 2026-ban nem vásárolok össze-vissza. Nem megszokásból. Nem azért, mert „jó lesz az még”. Hanem megállok egy pillanatra, és felteszem az egyszerű, de kényelmetlen kérdéseket: szükségem van rá? meddig fog szolgálni? mi lesz vele utána?
A környezettudatosság nem hirtelen megvilágosodás, hanem hosszú távú következetesség. A környezettudatosság nem ott kezdődik, hogy ritkán hozunk egy nagy, látványos döntést, hanem ott, ahol naponta újra és újra ugyanazokhoz a tárgyakhoz nyúlunk. Azokhoz a termékekhez, amelyeket gyorsan elhasználunk, gyakran pótolunk, és amelyek észrevétlenül a mindennapjaink részévé válnak: tisztítószerekhez, kozmetikumokhoz, csomagolt élelmiszerekhez, háztartási apróságokhoz.
Ezeket hívják Fast Moving Consumer Goods-nek — gyorsan forgó fogyasztási cikkeknek. Pont azért veszélyesek, mert megszokottak. Mert „mindig ezt vesszük”. Mert nem gondolkodunk rajtuk. És pont ezért itt van a legnagyobb lehetőség is a változásra.
A „zöld” ebben az értelemben nem divatszót jelent, hanem tudatosságot. Azt, hogy megnézem az összetevőket. Hogy számít, miből készül a csomagolás. Hogy fontos, mennyi ideig használható a termék, és mi történik vele azután, hogy elfogyott. Azt, hogy kevesebbet, de átgondoltabban választok.
Nem egyik napról a másikra.
Nem tökéletesen.
Hanem következetesen.
Mert ha a mindennapi döntéseimben jelen vagyok, akkor a környezettudatosság nem erőfeszítés lesz, hanem természetes mellékhatása annak, hogy figyelek, például most is amikor ezt olvasom, mert ha most hirtelen megszólalna egy (tanítónéni)hang az éterből, hogy tegye fel a kezét aki most ITT van, hááát nem vagyok biztos, hogy ezt mindenki hallaná.
Újrahasznosítás már a döntés pillanatában. Kevesebb, de jobb. Nem tökéletesen, hanem vállalhatóan.
És talán ez az, ahol a teljesség valóban értelmet nyer: nem egy végállapotként, nem egy kipipálható célként, hanem folyamatként. Olyan útként, amelyen nem kell egyedül végigmenni.
A Markomplexben pontosan ebben hiszünk. Abban, hogy a figyelem tanulható. Hogy a prevenció nem félelem, hanem lehetőség. És hogy az egészség nem egyetlen döntés eredménye, hanem sok apró, tudatos, egymásra épülő választásé.
2026-ban nem fogadalmakat teszünk.
Irányt választunk.
És elindulunk.
A teljesség felé.
